2013. október 22., kedd

tenger

összecsomagoltam a kezembe akadó összes fekete ruhám, teljes erőmmel nyomtam le a táska aljába, mintha a táska alja egy varázskalap volna, és hókuszpókuszokra eltüntetné a fekete blúzok ráncaiba gyúrt fájdalmam. nem láttam semmit a könnyeimtől, kapkodtam, csak arra tudtam összpontosítani, hogy el kell érnem a vonatot, minél hamarabb haza kell jutnom. 
 az arcára gondoltam, a mosolyára, a hangjára, a zsörtöléseire, arra, ahogy a hintán ült, ahogy a kutyának enni adott, ahogy a filmsorozatok szereplőit kommentálta. 
 írt Sz. egy sms-t, hogy szeretné, ha érezném, ő mellettem van. de én csak azt éreztem, hogy a vonat sokkal gyorsabban halad hazafelé, mint máskor, sokkal hosszabbak az alagutak, talán én vagyok az egyetlen utas, és egyes-egyedül kacskaringózom az ökörnyálas Maros-völgyben, egy idióta sms-sel a telefonomban. 
 az otthoni állomáson vettem csak észre, hogy rózsaszín ruhában vagyok. meghalt nagyanyám, és én egy gyerekrészlegen turkált rózsaszín ruhácskát viselek. már előre rettegtem a szomszédok pillantásaitól. 
 szinte semmire nem emlékszem a temetésig eltelő három napból. szekrényszagú ruhájú nénik puszijai, édesanyám kisírt szeme, nagyanyám szobájának csendje, kalácsszag, Sz. ölelései. 
 egyetlen kurva imát se bírtam elmondani a három nap alatt. gondolataim se igen voltak, nemhogy megszólítsam az istent. 
 nagyanyám egész életében arra vágyott, hogy meglássa a tengert, de nagyapám nem vitte el. pedig ingyenjegyük is volt. 
 ezen idegeskedtem egész temetés alatt. nem nagyapámra haragudtam, hanem az átdolgozott nyarakra, az egymás után pergő napokra, amik a mezőn teltek el. a tengert csak megálmodni hagyták, megélni nem. 
 Sz. sírt, de soha nem kérdeztem meg, miért bőgte el magát. 
 meleg, október végi nap volt. földszag. tengerillat.