2014. február 5., szerda

napba nézés

ahogy belépsz az ajtómon, 
jobbról rögtön egy merőkanál, 
a választás rád van bízva,
maradnál, mennél, felakadnál.
amúgy semmi konkrét. 
"itt ülök csillámló"
összecsukható széken, 
semmi sziklafal, csak 
az esti lámpafényben 
árnyékok a falon, függönyön, 
amit két rajzszeg tart össze,
és naponta többször szétesik,
merthogy szalag, egy eleme
hiányzik.
s ez elégséges ok.
már ránézésre hibádzik. 
(de ki nem) 
továbbá semmi konkrét. 
jelzőket szeretnék a holdra.
de nem tudok egészében 
megragadni semmit, 
folyton a "mi volna?"
lényegtelenségeivel vesződöm, 
még a "ha" feltételét 
is mellőzöm. 
táskában talált fél dióhéj az őszről,
egy befizetett számla,
összegyűrt színházjegy
és a teázások hiánya
mozdulatlanul. 
az ember néha csak úgy elküld.
nincs egy szava se rá, miért.
pedig a fekvőhely sem szűk, 
a takaró két embernek elég.
egyébként semmi konkrét.
az ember nem tud szeretni. 
meg sem próbálja, ezért
egyes szám harmadik személy-
ben kezd beszélni.
gagyog, elringatja magát,
próbálja összefércelni a múltat,
s mint Ágnes asszony,
csak mossa, mossa, 
s ha nem tisztul, sűrű könnyet hullat,
sulykolja szavakkal, 
de "a futó hab elkapdossa".

nincs jelző a holdra,
a téli utcák hidegére,
mintha a világ tűfokba
fűzve egy vékony 
szálon lengene a télbe. 

nincs jelző a szeretetre,
az ölelés eltaszítására, 
cigarettafüst melege
semmisül bele az éjszakába.

a színházjegyen ez állt:
Kényszerleszállás. 

napba nézés után
homályos a látás.