2015. április 19., vasárnap

egy várakozás margójára

a pályaudvar egy padján ülve, valahol a hatos és hetes vágány között, 
a megérkezés és indulás egybemosottságában elhangzott a neved. 
hogy tudok-e valamit rólad, kérdezték. 
miközben a hátunk mögül vonat indult Bécsbe Hegyeshalmon keresztül, 
és az önműködő ajtók becsapódtak, 
rájöttem, hogy nemcsak azt nem tudom, hol vagy, van-e ennivalód, pénzed,
új cipőd, örömöd, bánatod, krémed a száraz kezedre,
hanem azt sem, miért lesz olyan üres bennem minden, ha rád gondolok. 

a homlokzat hatalmas üvegablakain beömlő napmelegben száz és száz porszem csillogott,
a hangosbemondó feladata szerint tájékoztatott a késésekről, 
szíves elnézést és megértést kért, a kettes vágányról a szerelvényt kitolták, 
és a megállíthatatlan vonatállomás-időben megjelentek a mi történetünk részletei.
amit rólad tudok, az nem lehet válasz a hogyléted felől érdeklődő kérdésre. 
ami most belőled felsejlik bennem, olyan, mint meghallani a csend zaját. érdes,
szokatlan, átmeneti, csak darabkáiban megragadható. 
pályaudvarszerű - közvetlenül soha nem hozzáférhető.

körvonal vagy, és bárkinek is fogod a kezét, egyedül keretezed a világot. 
ha törött tükröt tartasz magadnál, aki belenéz, csak töredezett önmagát láthatja. 
sohasem értettem, miért akarod mindenáron racionálisan megmagyarázni az élet dolgait, 
és miért nem hiszed, hogy az isteni ott lakik a hétköznapokban. 
amikor ott ültünk annak a kolozsvári szállodának a fürdőkádjában, és azt mondtad, 
hogy mindig vissza fogsz jönni hozzám, elszorult a torkom. ma már tudom, hogy
nem hozzám térsz majd örökösen vissza, hanem bárkihez, aki az anyád lehet.
én sem voltam jó tükröd, nem hiába, a pokol a másik emberben lakozik. 

az este váratlanul ért, még mindig a padon üldögéltem, eltűnt a napfény, a csillogó porszemek,
és eszembe jutott az a márciusi hétvége, amikor elutaztál, vitázva váltunk el, 
én félve írtam meg, hogy ha mégis úgy gondolod, ha megérkezel, bújj be mellém, az ajtó nyitva lesz.
hajnalban arra ébredtem, hogy ott vagy mellettem.
a megérkezés és indulás egybemosottságában láthatatlanná váltam akkor ott melletted, 
te nem vettél észre semmit abból, mennyire vártalak; én nem láttam, mennyire vágytál megérkezni.
az én várakozásom és a te vágyad közt ott ültek az éjszakák, a napok, hetek, hónapok,
ott ültek, mint ma délután én a hatos és hetes vágány közti peron padján.