2015. április 19., vasárnap

egy várakozás margójára

a pályaudvar egy padján ülve, valahol a hatos és hetes vágány között, 
a megérkezés és indulás egybemosottságában elhangzott a neved. 
hogy tudok-e valamit rólad, kérdezték. 
miközben a hátunk mögül vonat indult Bécsbe Hegyeshalmon keresztül, 
és az önműködő ajtók becsapódtak, 
rájöttem, hogy nemcsak azt nem tudom, hol vagy, van-e ennivalód, pénzed,
új cipőd, örömöd, bánatod, krémed a száraz kezedre,
hanem azt sem, miért lesz olyan üres bennem minden, ha rád gondolok. 

a homlokzat hatalmas üvegablakain beömlő napmelegben száz és száz porszem csillogott,
a hangosbemondó feladata szerint tájékoztatott a késésekről, 
szíves elnézést és megértést kért, a kettes vágányról a szerelvényt kitolták, 
és a megállíthatatlan vonatállomás-időben megjelentek a mi történetünk részletei.
amit rólad tudok, az nem lehet válasz a hogyléted felől érdeklődő kérdésre. 
ami most belőled felsejlik bennem, olyan, mint meghallani a csend zaját. érdes,
szokatlan, átmeneti, csak darabkáiban megragadható. 
pályaudvarszerű - közvetlenül soha nem hozzáférhető.

körvonal vagy, és bárkinek is fogod a kezét, egyedül keretezed a világot. 
ha törött tükröt tartasz magadnál, aki belenéz, csak töredezett önmagát láthatja. 
sohasem értettem, miért akarod mindenáron racionálisan megmagyarázni az élet dolgait, 
és miért nem hiszed, hogy az isteni ott lakik a hétköznapokban. 
amikor ott ültünk annak a kolozsvári szállodának a fürdőkádjában, és azt mondtad, 
hogy mindig vissza fogsz jönni hozzám, elszorult a torkom. ma már tudom, hogy
nem hozzám térsz majd örökösen vissza, hanem bárkihez, aki az anyád lehet.
én sem voltam jó tükröd, nem hiába, a pokol a másik emberben lakozik. 

az este váratlanul ért, még mindig a padon üldögéltem, eltűnt a napfény, a csillogó porszemek,
és eszembe jutott az a márciusi hétvége, amikor elutaztál, vitázva váltunk el, 
én félve írtam meg, hogy ha mégis úgy gondolod, ha megérkezel, bújj be mellém, az ajtó nyitva lesz.
hajnalban arra ébredtem, hogy ott vagy mellettem.
a megérkezés és indulás egybemosottságában láthatatlanná váltam akkor ott melletted, 
te nem vettél észre semmit abból, mennyire vártalak; én nem láttam, mennyire vágytál megérkezni.
az én várakozásom és a te vágyad közt ott ültek az éjszakák, a napok, hetek, hónapok,
ott ültek, mint ma délután én a hatos és hetes vágány közti peron padján. 





2014. február 5., szerda

napba nézés

ahogy belépsz az ajtómon, 
jobbról rögtön egy merőkanál, 
a választás rád van bízva,
maradnál, mennél, felakadnál.
amúgy semmi konkrét. 
"itt ülök csillámló"
összecsukható széken, 
semmi sziklafal, csak 
az esti lámpafényben 
árnyékok a falon, függönyön, 
amit két rajzszeg tart össze,
és naponta többször szétesik,
merthogy szalag, egy eleme
hiányzik.
s ez elégséges ok.
már ránézésre hibádzik. 
(de ki nem) 
továbbá semmi konkrét. 
jelzőket szeretnék a holdra.
de nem tudok egészében 
megragadni semmit, 
folyton a "mi volna?"
lényegtelenségeivel vesződöm, 
még a "ha" feltételét 
is mellőzöm. 
táskában talált fél dióhéj az őszről,
egy befizetett számla,
összegyűrt színházjegy
és a teázások hiánya
mozdulatlanul. 
az ember néha csak úgy elküld.
nincs egy szava se rá, miért.
pedig a fekvőhely sem szűk, 
a takaró két embernek elég.
egyébként semmi konkrét.
az ember nem tud szeretni. 
meg sem próbálja, ezért
egyes szám harmadik személy-
ben kezd beszélni.
gagyog, elringatja magát,
próbálja összefércelni a múltat,
s mint Ágnes asszony,
csak mossa, mossa, 
s ha nem tisztul, sűrű könnyet hullat,
sulykolja szavakkal, 
de "a futó hab elkapdossa".

nincs jelző a holdra,
a téli utcák hidegére,
mintha a világ tűfokba
fűzve egy vékony 
szálon lengene a télbe. 

nincs jelző a szeretetre,
az ölelés eltaszítására, 
cigarettafüst melege
semmisül bele az éjszakába.

a színházjegyen ez állt:
Kényszerleszállás. 

napba nézés után
homályos a látás.  



2013. november 20., szerda

szerelmes vers

az igekötőket az igével, édes, 
márpedig egybeírjuk, 
kivéve, ha az igekötő követi az igét
vagy az igéből képzett igenevet,
például: nem hagyható ki,
hogy erről mihamarabb írjak neked. 
akkor is különírandó (látod, itt meg egybe),
ha az igekötő és ige közé 
egy másik szó ékelődik, a hülye igéje
akkor így viselkedik: meg leszek ütve,
ha tovább firtatom,
de muszáj még néhány példát mondanom,
a megismételt igekötők közé
kötőjelet kell tenni és az igekötővel 
az igét vagy igenevet egybe kell írni:
meg-megáll a szívem, amikor
vissza-visszagondolok 
egy bizonyos sms-re. tudod, amiben
a vállam emlegetted, amiről
le-lecsúszik a le-lecsúszós blúz. 
persze az ellentétes jelentésű
igekötőkkel más a helyzet,
le-fel járkálni, ide-oda állni,
előre-hátra pillantani, oda-vissza utazni
ilyen formán kell. 
édes, van néhány olyan igekötő, 
amelyik határozószóként 
vagy határozószói névmásként is használatos:
előre szóltam neked, hogy hülye vagyok. 

a legfontosabb szabályokat tudod. 
az ige testté lett és miköztünk lakozik. 
a teljes világosságot a kis Helyesírási Tanácsadó
segítségével elnyerheted. 
(rózsaszín cetlikkel bejelöltem neked
az alapvető kérdéseket.)

mi ez, ha nem szeretet? 

2013. október 22., kedd

tenger

összecsomagoltam a kezembe akadó összes fekete ruhám, teljes erőmmel nyomtam le a táska aljába, mintha a táska alja egy varázskalap volna, és hókuszpókuszokra eltüntetné a fekete blúzok ráncaiba gyúrt fájdalmam. nem láttam semmit a könnyeimtől, kapkodtam, csak arra tudtam összpontosítani, hogy el kell érnem a vonatot, minél hamarabb haza kell jutnom. 
 az arcára gondoltam, a mosolyára, a hangjára, a zsörtöléseire, arra, ahogy a hintán ült, ahogy a kutyának enni adott, ahogy a filmsorozatok szereplőit kommentálta. 
 írt Sz. egy sms-t, hogy szeretné, ha érezném, ő mellettem van. de én csak azt éreztem, hogy a vonat sokkal gyorsabban halad hazafelé, mint máskor, sokkal hosszabbak az alagutak, talán én vagyok az egyetlen utas, és egyes-egyedül kacskaringózom az ökörnyálas Maros-völgyben, egy idióta sms-sel a telefonomban. 
 az otthoni állomáson vettem csak észre, hogy rózsaszín ruhában vagyok. meghalt nagyanyám, és én egy gyerekrészlegen turkált rózsaszín ruhácskát viselek. már előre rettegtem a szomszédok pillantásaitól. 
 szinte semmire nem emlékszem a temetésig eltelő három napból. szekrényszagú ruhájú nénik puszijai, édesanyám kisírt szeme, nagyanyám szobájának csendje, kalácsszag, Sz. ölelései. 
 egyetlen kurva imát se bírtam elmondani a három nap alatt. gondolataim se igen voltak, nemhogy megszólítsam az istent. 
 nagyanyám egész életében arra vágyott, hogy meglássa a tengert, de nagyapám nem vitte el. pedig ingyenjegyük is volt. 
 ezen idegeskedtem egész temetés alatt. nem nagyapámra haragudtam, hanem az átdolgozott nyarakra, az egymás után pergő napokra, amik a mezőn teltek el. a tengert csak megálmodni hagyták, megélni nem. 
 Sz. sírt, de soha nem kérdeztem meg, miért bőgte el magát. 
 meleg, október végi nap volt. földszag. tengerillat.